„Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne esstetek” – mondta Jézus a tanítványoknak a kínszenvedése előtt. Pedig abban a helyzetben nem volt sem hatalmi, sem szexuális, sem anyagi kísértés lehetősége. A legtöbb vallás erre a háromra hívja fel a figyelmünket, éspedig arra, hogy ezek kísértésének álljunk ellen.
A mai emberre rengeteg csábítás leselkedik. Van, amelyik könnyen felismerhető, de van olyan, amely annyira jól van álcázva, hogy szinte felismerhetetlen. De igazából mindegyik kísértés egyetlen dologra hajt: a befelé irányuló figyelmedet kifelé irányítsa, magyarul megszakítsa a kapcsolatot saját magaddal.
Amikor megadjuk magunkat a kísértéseknek, nem csak önmagunkat veszítjük el, innen kiindulva a párkapcsolatunkat, a barátainkat, a víziónkat, a kreativitásunkat stb.
A kísértés sok féle formában jelenik meg:
- másokon ítélkezz,
- elégedetlenkedj magaddal és másokkal és ezért megváltoztasd őket
- megszerezz valamit vagy valakit
- megadd magad a szórakoztatás minden formájának
- „beleüsd az orrodat” mások dolgába
- sok-sok dolog és személy, amelyek fontosabbak a te belső békédnél
- megvédjem az igazamat vagy igazságot osszak
- s a lista a végtelenségig folytatódhatna…
Valószínű, hogy érzékelted amint az elméd ellenkezni kezdett, hogy ne érts egyet egyikkel vagy másikkal. Teljesen rendjén van, mert az elme az, aki a leggyakrabban szükségét érzi annak, hogy megtévesszen és kísértésbe rántson. A kísértések életünk végéig fognak kísérni, és mindig ott próbálkozik, ahol a leggyengébbek vagyunk: ha fiatalon a szórakozás, az élvezetek dominálnak, öregkorban inkább a félelem, a kétségbeesés kap helyet.
De hogyan ismerjük fel a kísértést?
Bármennyire is paradoxonnak tűnik, nem kifelé nézve ismered fel, hanem befelé nézve. Csak befelé figyelve veszed észre a belső békéd felborulását, ami a legjobban árulkodik a kísértés jelenlétéről. A ma emberének azért nehéz felismerni a kísértést, mert a békétlenség lett a „normális” állapota.
Amint megkóstolod a békét, már nem fogod olyan könnyen megadni magad a kísértésnek.
