„A mennyek országa erőszakot szenved és az erőszakosak ragadják el azt.”
Máté 11,12
Hasonlítsd össze a virágzó rózsa derűs és egyszerű tündöklését a te életed feszültségeivel és nyugtalanságaival. A rózsának birtokában van egy ajándék, ami neked nincs: tökéletesen megelégedett önmagában. Ellentétben veled, a rózsát nem programozták születésétől fogva arra, hogy elégedetlen legyen önmagával, így aztán egyáltalán nem is akar más lenni, mint ami. Ezért oly természetesen bájos, és ezért mentes a belső ellentmondásoktól, ami az emberi világban csak a kisgyermekekről és a misztikusokról mondható el.
Vedd fontolóra saját szomorú állapotodat! Állandóan elégedetlen vagy önmagaddal, mindig változtatni akarsz magadon. Ezért aztán tele vagy erőszakkal, türelmetlen vagy önmagadhoz, s ez csak fokozódik, amikor megpróbálsz önmagadon változtatni. Így minden változáshoz, amit sikerül végrehajtani, valamilyen belső konfliktus kapcsolódik. Attól is szenvedsz, ha azt látod, hogy másoknak sikerül az, ami neked nem, s azzá válnak, ami te nem vagy.
Kínozna-e az irigység és a féltékenység, ha a rózsához hasonlóan te is elégedett lennél azzal, ami vagy, s nem vágyakoznál olyasmi után, ami nem vagy. De téged, ugye, az hajt, hogy olyan legyél, mint valaki más, akinek nagyobb a tudása, jobban néz ki, népszerűbb és sikeresebb mint te. Erényesebb akarsz lenni, elmélkedöbb, jobban akarsz szeretni, meg akarod találni Istent, és közelebb akarsz kerülni eszményeidhez. Gondolj az önmagad tökéletesítésére végzett erőfeszítések szomorú históriájára: ezek a próbálkozások vagy szerencsétlenségben végződtek, vagy ha sikerültek, csak küzdelem és fájdalom árán. Ha elállnál minden önmagadra irányuló változtatási próbálkozástól, önmagaddal kapcsolatos elégedetlenségtől, azt jelentené-e ez, hogy akkor semmittevésre lennél kárhoztatva, hisz passzívan elfogadnál mindent önmagadban és önmagadon kivül? Az önmagunk vesződséges erőltetésén és a megrekedtség elfogadásán kivül van még egy lehetőség. Ez pedig önmagunk megértésének az útja. Nem könnyű, hiszen önmagunk megértése teljes mentességet igényel minden olyan szándéktól, amely arra irányul, hogy önmagunkat valami mássá változtassuk.
Jobban megérted ezt, ha összehasonlítod annak a tudósnak a beállítottságát, aki a hangyák viselkedését, a legkisebb változtatási szándék nélkül tanulmányozza, annak a kutyatrénernek a beállítottságával, aki azért tanulmányozza a kutya viselkedését, hogy aztán idomítsa valamire. Ha tehát nem önmagad megváltoztatására törekszel, hanem arra, hogy megfigyeld önmagadat, hogy minden emberre és dologra irányuló reakciódat tanulmányozd ítélkezés és elítélés nélkül, s önmagad megreformálási szándéka nélkül, akkor megfigyelésedben nem fogsz válogatni, teljes lesz, nem fog merev elhatározások felé hajlani, és minden pillanatban friss és nyílt lesz. S akkor valami csodálatos, benned lejátszódó történésre fogsz felfigyelni: átjár a tudatosság fénye, átlátszó leszel és átalakult.
Változni fogsz hát? De még mennyire! Önmagad és a környezeted is. De ez nem a te ravaszkodó, nyughatatlan éned cselekedete lesz, hisz az becsvágyában és türelmetlenségében állandóan csak versenyez, összehasonlít, erőltet, leckéztet, és manipulál. Ebből pedig csak feszültség, konfliktus és ellenállás születhet közted és a Természet között – fárasztó és saját munkáját tönkretevő folyamatként, hasonlóan az állandóan behúzott fékekkel való vezetéshez. Nem, a tudatosság fénye félresöpör minden fondorkodó, önmagát kereső egoizmust, és teljes hatalmat ad a Természetnek, hogy az előidézze azt a változást, amit létrehoz a rózsában is: amely természetes, bájos, ön-tudattalan, teljes, és mentes minden belsó konfliktustól.
Mivel minden változás erőszakos, a Természet is az. De az önző erőszakkal ellentétben a Természet-erőszak csodálatos ismertetőjele az, hogy nem türelmetlenségből és öngyülőletből származik. Semmi harag sincs a mindent maga előtt görgető viharban, vagy a halban, amely felfalja ivadékait engedelmeskedvén valamilyen ökológiai törvénynek, amit mi nem ismerünk, vagy testünknek azokban a sejtjeiben, melyek elpusztítják egymást valami nagyobb jó érdekében. Amikor a Természet pusztít, az nem becsvágyból, kapzsiságból vagy önimádatból történik, hanem titokzatos törvényeknek való engedelmességből: az egész világegyetem javát keresi túlmutatván a részek önfenntartásán és jólétén.
Efféle erőszak gyúl a misztikusok keblében is,ha a tudatosság ráébreszti őket azokra a bajokra és gonoszságokra, melyekkel szemben kortársaik még vakok, s kezdenek el hadakozni az olyan elképzelések és berendezkedések ellen, amelyek besáncolván magukat a társadalom és kultúra szerkezetébe, a bajok forrásai. Ez ugyanaz az erőszak, amely a rózsát arra készteti, hogy létrejöjjön minden ellenséges erő dacára. S ez az az erőszak, amelynek a rózsa, a misztikushoz hasonlóan, megadja magát, miután kitátja szirmait a napra, és él törékeny, érző szeretetben, anélkül, hogy azon fáradozna, hogy egyetlen perccel is meghosszabbítsa életét. Így él áldottságban és szépségben, mint az ég madarai és a mezők virágai, a nyugtalanság és elégedetlenség, a féltékenység, aggodalom és versengés minden nyoma nélkül, amely viszont annyira jellemző az emberek világára. Az emberek inkább ellenőrizni és kényszeríteni akarnak, ahelyett, hogy elégedettek lennének, hogy felvirágozna tudatosságuk, s minden változást Istennek Természetben megmutatkozó hatalmas erejére hagynának.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
