„Miután hazaküldte őket, fölment egy hegyre, hogy egyedül imádkozzék.„
Máté 14,23
Gondoltál-e már arra, hogy csak akkor tudsz szeretni, ha egyedül vagy? Mert mi is a szeretet? Az, hogy valakit, egy helyzetet, olyannak látunk, amilyen, és nem olyannak, amilyennek én képzelem, s akkor érdemei szerint válaszolok. Amit nem látok, azt nem szerethetem.
És mi akadályoz meg a látásban? Fogalmaid, kategóriáid, előítéleteid és kivetítéseid, igényeid és ragaszkodásaid, azok a címkék, amelyeket programozottságodból és múltbéli élményeidből hozol. A látás a legvesződségescbb doiog, amit ember végezhet. Mert ehhez fegyelmezett, éber értelemre van szükség, holott a legtöbb ember szivesebben zuhan inkább szellemi lustaságba, semhogy azon fáradozzék, hogy mindenkit és mindent a mindenkori új állapotában lásson.
Eléggé vesződséges elhagyni programozottságunkat, hogy lássunk. De a látáshoz szükség van valami még fájdalmasabb dologra is. Attól a hatalomtól is meg kell szabadulnod, amit a társadalom gyakorol mindnyájunk felett; attól a hatalomtól, melynek csápjai lényed legmélyébe is behatoltak. Ám ettől csak úgy szabadulhatsz meg, ha széttéped magad.
Ha meg akarod ezt érteni, gondolj egy kis gyerekre, akivel megízleltettek valamilyen kábítószert. Ahogy a szer átjárja testét, hozzászokik, függővé válik tőle, s egész lénye a szer után kiált. Kábítószer nélkül annyira elviselhetetlen számára az élet, hogy inkább meghalna.
A társadalom is pontosan ezt tette veled, amikor gyerek voltál. Nem engedték, hogy élvezd az élet tartalmas és tápláló ételeit, mint például a munkát és a játékot, az emberek társaságát, az érzékszervek és az értelem gyönyörűségeit. Megízleltették veled az Elismerésnek, Jóváhagyásnak, Figyelemnek, Sikernek, Tekintélynek és Hatalomnak nevezett kábítószereket. Miután megismerted ezeknek a dolgoknak az izét, rájuk szoktál, s félni kezdtél attól, hogy elveszíted őket. Megrettentél a sikertelenség és hibák lehetőségétől, és attól, hogy a többiek kritizálhatnak. Így aztán gyáván függsz az emberektől és elveszítetted szabadságod. Másoknak boldoggá vagy nyomorulttá tehetnek. S bármennyire is utálod az ezzel járó szenvedést, semmit sem tehetsz ellene. Egyetlen perced sincs, amikor – tudatosan vagy tudat alatt – ne mások reakcióira lennél hangolva, s ne az ő kívánságaik dobpergésére masíroznál. Ha mellőznek, vagy kritizálnák, oly elviselhetetlenül magányosnak érzed magad, hogy visszamászol az emberekhez, hogy a Támogatás, Bátorítás és Megerősítésként ismert vigaszokért könyörögj. Az emberekkel való együttlétnek ez az állapota végtelen feszültségek forrása; a nélkülük való élés pedig a magányosság agóniájával jár. Már elveszítetted azt a képességedet, hogy tisztán, és olyannak lásd őket amilyenek, s ennek megfelelően reagálj rájuk, mert felfogásodat és észlelésedet már elhomályosítja a kábítószer utáni vágyad.
Mindennek a következménye elkerülhetetlen és rémes: senkit és semmit sem vagy képes szeretni. Ha újból szeretni akarsz, meg kell tanulnod látni.
Ha pedig látni akarsz, le kell mondanod a kábítószerről. A társadalom gyökereit, melyek már a velődbe is beivódtak, ki kell tépned magadból. Ki kell szállnod. Külsőleg semmi változás sem fog látszani, továbbra is e világban élsz, de már nem lesze! e világból való. Szívedben pedig végre szabad leszel, és teljesen magányos. Csak ebben a magányban, ebben a tökéletes egyedüllétben fog a függőség és a vágy elhalni és a szeretet megszületni, mert akkor másokban már nem a függőségeink kielégítésének eszközeit látjuk.
Csak aki már megpróbálta ezt, az ismeri e folyamat félelmeit. Olyan ez, mintha meghívtad volna magadhoz a halált. Vagy mintha arra kérnénk a szerencsétlen kábítószerfüggőt, hogy mondjon le az egyetlen általa ismert boldogságról, s cserélje fel azt a kenyér és gyümölcs izével, a tiszta, friss, hajnali levegővel és a hegyi patakok édes vizével, miközben a kábítószer megvonásának tüneteivel és az ebből fakadó, magában érzett ürességgel küszködik. Lázas gondolatai szerint a kábítószeren kívül semmi más sem tudja ezt az ürességet betölteni. El tudsz-e képzelni olyan életet, amelyben visszautasítod a jóváhagyás és elismerés minden szavát, hogy valakire is támaszkodj; amelyben érzelmileg senkitől sem függsz, s így már senki sem tehet téged boldoggá vagy nyomorulttá; ahol nem lesz szükséged egyetlen különleges személyre sem, vagy hogy te légy különleges valaki számára, s hogy valakit is a magadénak hívjál? Még az ég madarainak is van fészkük, a rókáknak pedig odújuk, de te sehol sem tudod majd lehajtani fejed életutadon.
Ha valaha eléred ezt az állapotot, akkor végre megtudod, hogy milyen a tiszta, félelemtől és vágyaktól el nem homályosított látás. És azt is tudni fogod, hogy mit jelent szeretni. De ahhoz, hogy a szeretetnek erre a földjére rátalálj, keresztül kell menned a halál fájdalmain. Mert ha másokat akarunk szeretni, akkor a mások utáni vágyainknak meg kell halniuk, és egyedül keli lennünk.
Elérheted-e ezt valaha is s hogyan? Szakadatlan tudatossággal és azzal a végtelen türelemmel és együttérzéssel, amivel egy kábítószerfüggőhöz fordulnál. Segít az is, ha olyan elfoglaltságokba veted magad, amelyeket egész lényeddel végezhetsz, elfoglaltságokba, amelyeket annyira szeretsz önmagukban, hogy velük kapcsolatban a siker, elismerés és jóváhagyás kérdése fel sem merül benned. Az is segít, ha visszatérsz a Természethez: küldd el a tömeget, és menj fel a hegyre, hogv csendes közösségben légy a fákkal, virágokkal, állatokkal és madarakkal, a tengerrel, az éggel, a felhőkkel és a csillagokkal. Akkor tudni fogod, hogy a szíved elvitt téged a magány hatalmas sivatagába. Ott senki sem áll melletted, teljesen egyedül vagy. Először elviselhetetlennek fog tűnni, de ez csak azért van, mert elszoktál a magánytól. De ha kibírod egy darabig, akkor a sivatag hirtelen a Szeretet virágába szökken. A szíved dalra gyúl. S akkor tavasz lesz örökre.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)