„Aki meg akarja találni életét, elveszíti azt,
de aki érettem elveszíti életét, megtalálja azt. ”
Máté 10, 39
Eszedbe jutott-e valaha is, hogy azok, akik leginkább félnek a haláltól, azok félnek legjobban az élettől? Hogy a haláltól való menekülés az élettől való menekülés is?
Képzelj el egy embert, aki egy padlásszobában él, egy kis odúban, ahol alig van szellőzés, világítás pedig egyáltalán nincs. Nem mer lejönni a lépcsőkön, mert hallott olyan emberekről, akik leestek a lépcsőn, és kitörték a nyakukat. Sosem megy át az utcán, mert ezrekről hallotta, hogy az utcán elütötte őket valami. És természetesen, ha egy utcán nem megy keresztül, hogyan kelhetne át egy óceánon, egy kontinensen, vagy az ideák egyik világából a másikba? Ez az ember, azért ragaszkodik padlásszobai kis odújához, hogy elkerülje a halált, de ebbeli igyekezetében elkerüli az életet is.
Mi a halál? Veszteség, eltűnés, elengedés, búcsúzás. Ha kötődsz valamihez, nem tudsz elengedni, nem tudsz búcsúzni, ellenállsz a halálnak. És, bár valószínűleg ezt nem látod, ezzel ellenállsz az életnek is.
Mert az élet állandóan mozog, de te le vagy rögzítve, az élet folyik, te pedig egy helyben állsz, az élet rugalmas és szabad, te viszont merev vagy és fagyott. Az élet mindent elvisz, de te stabilitás, állandóság után sóvárogsz.
Félsz tehát az élettől és a haláltól is, mert kötődsz. Ha semmihez sem kötődsz, ha nem félsz attól, hogy bármit is elveszítesz, akkor szabad vagy folyhatsz mint egy hegyi patak, amely állandóan friss, pezseg és él.
Vannak emberek, akik képtelenek elviselni az: a gondolatot, hogy elveszíthetnek egy rokont vagy barátot, inkább nem is gondolnak rá; vagy rettegnek attól, hogy megkérdőjelezzenek és esetleg elveszítsenek egy számukra kedves elméletet, ideológiát vagy hiedelmet; vagy pedig meg vannak arról győződve, hogy képtelenek lennének élni e nélkül vagy a nélkül az értékes ember, hely vagy tárgy nélkül.
Akarsz egy módszert merevséged és halottságod mérésére? Figyelj arra a fájdalommennyiségre, amelyet akkor érzel, ha elveszítesz egy kedves ideát, személyt vagy dolgot. A fájdalom és a szomorúság elárulja kötődésedet, nemde? Miért szomorkodsz oly sokat egy szeretted vagy egy barátod halála felett? Mert még sosem fontoltad meg igazán, hogy minden dolog változik, elmúlik és meghal.
A halál, veszteség, és elválás tehát meglep téged. Azt választod, hogy illúzióidnak kis padlásszobájában élj, azt tartván, hogy a dolgok sosem fognak változni, mindig ugyanazok maradnak. Ezért aztán, amikor az élet betör hozzád, hogy illúzióidat összetöije, nagyon rosszul érint.
Hogy élhess, szembe kell nézned a valósággal, meg kell szabadulnod attól való félelmedtől, hogy elveszíthetsz embereket, meg kell szoknod a változás, újdonság és bizonytalanság ízét. Így már nem fogsz félni attól, hogy elveszíted az ismertet, tudatosan várod és ha elérkezik, akkor üdvözlöd a szokatlant és az ismeretlent. Ha az életet keresed, akkor ajánlhatunk egy gyakorlatot, amely esetleg fájdalmas lesz, de meghozza a szabadság derűjét, feltéve, ha el tudod végezni.
Kérdezd meg magadtól: van-e valami vagy valaki, aminek vagy akinek az elvesztése szomorúságot okozna. Lehet, hogy te is egyike vagy azoknak a személyeknek, akik még gondolni sem tudnak szüleik, barátjuk vagy szeretteik halálára illetve elvesztésére. Ha ez így van – s attól függően, hogy mennyire van így – halott vagy. A dolog, amit tenned kell, szembesülés a halállal, az elvesztéssel, a szeretteinktől és szeretett tárgyainktői való elválással most.
Vedd sorba ezeket a személyeket, tárgyakat, s gondold azt, hogy ezek halottak, hogy elvesztek, vagy hogy örökre el kell válnod tőlük, ezért szívedben búcsúzz el tőlük. Mindegyiknek mondj köszönetet és istenhozzádot.
Fájdalmat fogsz érezni, a ragaszkodás megszűnését; de még más is fel fog bukkanni a tudatodban: egyedüllét, magányosság, amely csak nő, nő, míg olyan nem lesz, mint a határtalanul nagy égbolt. Ebben az egyedüllétben van a szabadság, ebben a magányosságban az élet. Ebben a ragaszkodásoktól való mentességben van a készség az élet minden pillanata feletti örömre, annak megízlelésere es élvezésére, s hogy engedjük tovább folyni Az élet egyre édesebb, mert már szabad az aggodalmaktól, a feszültségektől és a bizonytalanságoktól; mentes a halál és elvesztés félelmétől, amely együtt jár az állandóság és ragaszkodás vágyával.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
