„Azért ti is álljatok készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amikor nem is gondoljátok.”
Máté 24,44
Előbb-utóbb minden ember szívében felébred a szentség, lelkiség, vagy Isten utáni vágy, vagy nevezzük bárminek. Az ember misztikusokról hall, akik azt mondják, hogy az isteni ott van körülöttünk elérhető távolságban, és értelmessé, gyönyörűvé és gazdaggá tenné életünket, ha fel tudnánk fedezni. Az embereknek van valami halvány fogalmuk arról is, hogy mi is ez a dolog, és ezért könyveket olvasnak, gurukkal konzultálnak abbéli igyekezetükben, hogy megtalálják, mit kell tenniük, hogy elnyerjék ezt az illékony dolgot, amit Szentségnek és Lelkiségnek neveznek. Különféle módszerekkel, technikákkal, lelkigyakorlatokkal és formulákkal próbálkoznak; s a hasztalan próbálkozás évei után elbátortalanodnak, s egyre azt kutatják, hogy hol hibáztak. Többnyire önmagukat okolják. Ha rendszeresebben gyakorolták volna a technikákat, ha lendületesebbek és nagylelkübbek lettek volna, talán sikerült volna. De mi sikerült volna? Fogalmuk sincs, hogy mi is pontosan az a szentség, amit keresnek, de szentül meg vannak győződve arról, hogy életük még mindig csak egy óriási felfordulás, továbbra is félnek, bizonytalanok, nyugtalanok, vágyakozók és neheztelők, továbbra sem tudnak megbocsátani, továbbra is becsvágyók és másokat manipulálók. Ezért aztán megújult lendülettel vetik bele magukat a próbálkozásba és munkába, amiről azt hiszik, hogy szükséges céljuk eléréséhez.
De arra sosem szenteltek időt, hogy megfontolják azt az egyszerű tényt: erőfeszítéseikkel sehová sem jutnak, csak még rosszabbá teszik a helyzetet, mint ahogy minden rosszabb lesz, ha tűzzel próbálod a tüzet eloltani. Erőfeszítésed nem vezethet gyarapodáshoz; az erőfeszítés egyetlen formája – legyen az akaraterő, szokás, technika vagy lelkigyakorlat – sem vezet változáshoz. A legjobb esetben csak elnyomáshoz vagy a baj gyökereinek elfedéséhez vezet.
Az erőfeszítés a viselkedést megváltoztathatja, de a személyt nem. Gondold csak meg, hogy milyen mentalitásról árulkodik az, amikor azt kérdezed, hogy mit kell tenned, hogy szent legyél. Nem olyan ez, mintha azt kérdeznéd, hogy mennyi pénzt kell fizetned, ha valamit vásárolni akarsz? Milyen áldozatot kell hoznom? Milyen gyakorlatot kell végeznem? Milyen elmélkedéseket kell gyakorolnom, hogy eléljem? Gondolj arra az emberre, aki el akarja nyerni egy nő szerelmét, és ezért a külsején igyekszik javítani, testépítő gyakorlatokat végez, megváltoztatja viselkedését, vagy elbájoló technikákat gyakorol.
Mások igazi szeretetét nem bájoló technikákkal nyered el, hanem azáltal, hogy egy bizonyos fajta személy vagy. Ezt pedig sosem érheted el technikákkal és erőlködéssel. Így van ez a Lelkiséggel és Szentséggel is. Nem azáltal nyered el, amit érte teszel. Nem áru ez, amiért fizetsz, de nem is jutalom, amit elnyerhetsz. Itt az számít, hogy ki vagy, s hogy mivé leszel.
A Szentség nem teljesítmény, hanem Kegyelem. Az a Kegyelem, amit Tudatosságnak, Nézésnek, Megfigyelésnek és Megértésnek hívnak. Ha felkapcsolnád a tudatosság lámpájának a kapcsolóját, ha a nap folyamán figyelnél magadra és környezetedre, ha a tudatosság tükrében úgy látnád magadat, mint ahogy az arcodat látod tükröződni, vagyis pontosan, tisztán, olyannak, amilyen, a legkisebb torzítás és hozzáadás nélkül, s ha ezt a tükröződést megítélés és elítélés nélkül figyelnéd, akkor mindenféle csodálatos változást érezhetnél magadban. Csakhogy ezek felett a változások felett nem lenne hatalmad, nem tervezhetnéd meg őket előre, nem határozhatnád meg, hogy hogyan és mikor jöjjenek. Egyedül ez az ítélkezés nélküli tudatosság képes gyógyítani, változtatni és gyarapítani. De csak a saját maga módján, és a saját idejében.
Minek kell különlegesen tudatában lenned? Reakcióidnak és kapcsolataidnak. Minden alkalommal, amikor valakinek, bárkinek a jelenlétében, a Természetben vagy egy adott helyzetben vagy, mindenféle reakcióid vannak, pozitívek és negatívok. Tanulmányozd ezeket a reakciókat, figyeld meg, hogy honnan jönnek, mik ezek, figyeld őket mindenféle prédikálás és bűntudat, még kevésbé vágy, és legkevésbé a megváltoztatásukra irányuló erőlködés nélkül. Csupán erre van szükség, hogy megszülessék a szentség.
Már a tudatosság önmagában is erőfeszítés, nemde? Ha már egyszer ráéreztél az ízére, akkor nem. Mert akkor megérted, hogy a tudatosság gyönyörűség, annak a kisgyermeknek a gyönyörűsége, aki csodálkozva elindult, hogy felfedezze a világot. Mert ha a tudatosság kellemetlen dolgokat fedez is fel benned, mindig felszabadulással és örömmel jár. Akkor megtudod, hogy tudattalan életet nem érdemes élni, mert az túlságosan tele van sötétséggel és fájdalommal.
Ha a tudatosság gyakorlása kezdetben nehézkes volna, ne erőltesd magad. Az ismét csak erőfeszítés lenne. Csak légy tudatában nehézkességednek, anélkül, hogy meg/ és elítélnéd magadat. Akkor majd megérted, hogy a tudatosság pontosan annyi erőfeszítést igényel, mint a szerelmesnek, hogy szerelméhez menjen, mint az éhesnek, hogy megegye ételét, vagy mint a hegymászónak, hogy feljusson kedvenc hegyének csúcsára, sok energiabefektetéssel, sok akadály leküzdésével, de ez nem erőfeszítés, hanem öröm! Más szóval a tudatosság nem jár erőlködéssel.
Meghozza-e a tudatosság azt a szentséget, amiután annyira áhítozol? Igen is és nem is. A helyzet az, hogy sosem fogod tudni. Mert az igazi szentség, amit nem lehet technikák, erőfeszítések és elfojtások által elnyerni, az teljesen ön-tudattalan. A leghalványabb sejtésed sincs arról, hogy benned van. Ráadásul még csak nem is érdekel, mert még azt a becsvágyadat is elhagyod, ami a szentség után sóvárgott. Teljes, boldog, és átlátszó életed pillanatról pillanatra tudatosságban fogod élni. Elég az, ha éber vagy és virrasztó. Mert ebben az állapotban szemeid felfedezik a Megváltót. Semmi más, de semmi más: sem biztonság, sem szeretet, sem rokonság, sem szépség, sem hatalom, sem szentség, semmi más sem fog számítani többé.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
