„Mester, mi jót kell tennem, hogy eljussak az örök életre?”
Máté 19,16
Képzeld magad egy koncertterembe, ahol a legédesebb zene dallamait hallgatod, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy elfelejtetted bezárni az autódat. Nyugtalankodsz a kocsi miatt, nem tudsz kimenni a teremből, de a zenét sem tudod már élezni. Tökéletes példája ez annak az életnek, amit a legtöbb ember él.
Mert azoknak számára, akiknek fülük van a hallásra, az élet egy szimfónia; csakhogy igen-igen ntka az az ember, aki hallja a zenét. Miért? Mert azzal vannak elfoglalva, hogy arra a zajra figyeljenek, amelyet a programozásuk diktál. A programozás, és még valami más – a ragaszkodásaik. A ragaszkodás az élet legnagyobb pusztítója. Ahhoz,hogy igazán halljuk a szimfóniát, érzékenyen rá kell hangolódni a zenekar minden hangszerére. Ha csak a dobszóban leled gyönyörűséged, már nem hallod a szimfóniát, mert a dobszó minden mást kizár. Kedvelheted a dobot, a zongorát vagy a hegedűt, ezzel még semmi baj nincs, mert a kedvtelés még nem károsította meg azt a képességet, hogy halld és élvezd a többi a hangszert. De abban a pillanatban, ahogy kedvtelésed ragaszkodássá alakul, szíved megkeményedik a többi hangszer iránt, hirtelen leértékeled őket. És a vakságig elfogult leszel annak a bizonyos hangszernek az irányában, mert jócskán túlbecsülöd az értékeit.
Most pedig válassz ki egy személyt vagy egy tárgyat, akihez, vagy amihez ragaszkodsz; akinek vagy aminek hatalma van a boldogságod felett. Figyeld meg, hogy hogyan lesz egyre kevesebb érzékenységed minden és mindenki más iránt; hisz csak arra koncentrálsz, hogy ezt a személyt vagy tárgyat megszerezd és megtartsd, s csak ennek a személynek vagy tárgynak örülsz, mert ennek megszállottságában élsz, miközben kizársz mindent és mindenki mást. Megkeményedsz. Legyen bátorságod meglátni azt is, hogy mennyire vak és előítéletekkel teli vagy annak a személynek vagy tárgynak a jelenlétében, akihez vagy amihez igy ragaszkodsz.
Ha belátod ezt, azután fogsz vágyódni, hogy megszabadulj minden ragaszkodásodtól. A probléma csak az, hogy hogyan? A lemondás és az elkerülés nem segít, mert ha azon erőlködsz, hogy kizárd a dob hangját, az legalább annyira keménnyé és érzéketlenné tesz a többi hangszer iránt, mint amikor egyedül a dobra koncentráltál. Nem lemondásra van szükséged, hanem megértésre és tudatosságra. Ha a ragaszkodás már szomorúságot és szenvedést okozott neked, az segíthet a megértésben. De az is, ha már életedben legalább egyszer megtapasztaltad a szabadság édes ízét és az életnek azt a gyönyörűségét, amit a ragaszkostól való mentesség ad. Ez is segít a többi hangszer hangjának tudatos észrevételében. De semmi sem helyettesítheti azt a tudatosságot, amely ránutat arra a kárra, ami akkor ér, ha felértékeled a dobot, s tudomást sem veszel a zenekar többi hangszeréről.
Attól a naptól kezdve, hogy a dobhoz való ragaszkodásod megszűnik, már nem mondod azt barátodnak, hogy mennyire boldoggá tett. Mert ha ezt mondod, a hiúságát legyezed, s arra készteted hogy máskor is boldoggá tegyen. Ezáltal pedig azt az illúziót alakítod ki magadban, hogy boldogságod a barátodtól függ. Ehelyett inkább azt mondd: – Amikor találkoztunk, megjelent a boldogság is.
Ez nem szennyezi be a boldogságot egyikőtök hiúságával sem. Egyikőtök sem büszkélkedhet azzal, hogy ő okozta a boldogságot. Ez aztán lehetővé teszi mindkettőtök számára, hogy egymáshoz, illetve a közös találkozás élményéhez való ragaszkodás nélkül váljatok el. Mert így már nem egymásnak örültetek, hanem annak a szimfóniának, amely találkozásotokból keletkezett. Amikor pedig továbbindultok a következő helyzethez, személyhez vagy munkához, ezt érzelmi megterheltség nélkül teszitek. És akkor boldogan fedezitek fel. hogy ott is létrejön egy más melódiát játszó szimfónia, meg a következő helyzetben is és az azt követőben is.
E tapasztalat birtokában majd egyik pillanatról a másikra fogsz élni, teljesen beletemetkezve a jelenbe, a múltadból oly kevés terhet cipelve, hogy lelked könnyedén átmegy a tű fokán, s oly kevéssé izgulván a jövőn, mint amilyen kevéssé az ég madarai és a mezők liliomai izgulnak a jövő miatt. Nem ragaszkodsz már egyetlen személyhez és dologhoz sem, mert megízlelted és megszeretted az élet szimfóniáját. És akkor már csak az életet fogod szeretni teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. Szabadon, minden tehertől mentesen, az Örök Jelenben élve fogsz utazni, mint a madarak az égben. A szívedben pedig megtalálod a választ ara a kérdésre:
– Mester, mit kell tennem, hogy eljussak az :rök életre?
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
