„Tanítványai mutogatták neki a templom épületeit. Ó azonban megjegyezte: „Látjátok mindezt? Bizony mondom nektek: Nem marad itt kő kövön, amit le nem rombolnának.”
Máté 24,1-2
Képzelj magad elé egy elpuhult személyt, aki elhájasodott. A te agyad is ilyenné válhat – renyhévé, hájassá, míg végül annyira tompává és lustává nem válik, hogy képtelen lesz a gondolkodásra, megfigyelésre, kutatásra és a felfedezésre. Elveszíti éberségét, elevenségét, rugalmasságát, és elalszik. Nézz szét magad körül, és látni fogod, hogy majdnem mindenki ilyen: tompa, alvó, hájas, aki nem akarja, hogy zavarják, vagy hogy kérdésekkel felébresszék.
Mik ezek a rétegek? Minden előítéleted, minden következtetésed, amit emberekről vagy tárgyakról hoztál, minden szokás és minden ragaszkodás. Iskolás korodban kellett volna, hogy segítsenek lekaparni ezeket a rétegeket, s hogy felszabadítsák agyadat. Ehelyett az a társadalom és kultúra, amely beplántálta ezeket a rétegeket a fejedbe, arra nevelt, hogy észre se vedd őket, elaludj, s hogy engedd, hogy mások – a szakértők, politikus, kulturális és vallási vezetők – gondolkodjanak helyetted. így aztán lenyom az ellenőrizetlen és meg nem kérdőjelezett tekintély és hagyomány terhe.
Vizsgáljuk meg egyenként ezeket a rétegeket! Először is hiedelmeidet. Ha az életet kommunistaként, kapitalistaként, moszlimként vagy zsidóként fogod fel, akkor az életet előítéletekkel és sandán szemléled; akadály, háj van közted és a Valóság között mert azt már nem közvetlenül látod és tapintod.
Második réteg: az eszményeid. Ha valakit idealizálsz, akkor már nem a személyt szereted többé, hanem csak a róla kialakított képedet. Látod, hogyan tesz vagy mond valamit, vagy hogyan viselkedik, s címkét ragasztasz rá: ez a nő buta, az a férfi unalmas vagy kegyetlen, az a nő azonban édes, és így tovább. Most aztán van egy szűrő, egy réteg náj közted és a között a személy között, mert ha legközelebb találkozol vele, már a saját elképzelésed szerint fogod megtapasztalni őt, még akkor is, ha közben már megváltozott. Figyeld csak meg, majdnem mindenkit beskatulyázol, akit csak ismersz!
Harmadik réteg: A szokások. A szokások nélkülözhetetlenek az emberi léthez. Hogyan tudnánk járni, beszélni, kocsit vezetni, ha nem támaszkodnánk szokásokra? A szokások hatalmát azonban korlátoznunk kell a mechanikus dolgokra – a szeretetet és a látást mentesíteni kell tőlük. Ki szeretné azt, ha őt megszokásból szeretnék? Ültél-e valaha a parton, az óceán nagyságától és misztikumától megigézve? A halász naponta látja a tengert, s észre sem veszi a nagyszerűségét. Miért nem? A háj tompító hatása miatt, amelyet szokásnak nevezünk. Állandó elképzelést alakítottál ki mindarról, amit csak látsz, s amikor találkozol velük, már nem őket látod változó frissességükben, hanem ugyanazt az álmosító, vastag, unalmas elképzelést, ami a szokáson keresztül kialakult. ‘gy kezeled az embereket és tárgyakat, így is viszonyulsz hozzájuk: semmi frissesség, semmi újdonság, mindig csak ugyanaz a szokásból kialakult álmosító, rutinos (unalmas) hozzáállás. Egyszerűen képtelen vagy másként, kreatívabban nézni, mert már kialakítottad a világgal és emberekkel való bánásmódod szokásait. Bekapcsolhatod agyad robotpilótáját, s te elmehetsz aludni.
Negyedik réteg: ragaszkodásaid és félelmeid. Ezt a réteget a legkönnyebb meglátni. Tégy egy vastag réteg kötődést vagy félelmet (s következésképp ellenszenvet) bármire vagy bárkire – s már nem is annak látod, ami, vagy aki valójában. Gondolj csak néhány személyre, akiket nem szeretsz, akiktől félsz, vagy akikhez ragaszkodsz, s azonnal belátod, hogy mennyire igaz ez.
Látod már, hogy mennyire börtönben élsz, abban a börtönben, amit társadalmad, kultúrád hiedelmei és hagyományai, valamint múltbeli elképzeléseid, előítéleteid, ragaszkodásaid és félelmeid emeltek? Többszörös fallal van cellád körülvéve, olyannyira, hogy szinte lehetetlennek túnik kitörni belőle, hogy valaha is kapcsolatba kerülj az életnek, a szeretetnek és a szabadságnak azzal a gazdagságával, amely börtönerőditményed falain kívül található. Pedig a feladat egyáltalán nem lehetetlen, valójában könnyű és gyönyörködtető.
Mit tehetsz azért, hogy kitörhess? Négy dolgot:
Először vedd észre, hogy börtönfalakkal vagy korévévé, s hogy az értelmed alszik. A legtöbb embemek fel sem tűnik ez, így aztán rabokként élnek, és úgyis halnak meg. A legtöbb ember konformistaként végzi; alkalmazkodik a börtönélethez. Néhányan reformerek lesznek; jobb életkörülményekért küzdenek a börtönben, jobb világításért, jobb szellőztetésért. Csak nagyon kevésből lesz lázadó, forradalmár, aki ledönti a börtönfalakat. Ahhoz, hogy forradalmár légy, először is meg kell látnod a börtönfalakat.
Másodszor pedig, alaposan szemléld meg a falakat, tölts el órákat ideáid, szokásaid, ragaszkodásaid és félelmeid megfigyelésével mindenféle ítélkezés és főleg elitélés nélkül. Csak nézd őket, s összeomlanak.
Harmadszor, tölts némi időt a körülötted lévő nnberek megfigyelésével. Nézd, de valóban úgy nézd, mintha most látnád először a barátod arcát,egy levelet, fát, repülő madarat, a körülötted lévő emberek viselkedését és modorosságát. Valóban lásd ókét, s akkor remélhetőleg újból annak látod őket, akik, s nem azt, amit ideáid és szokásaid álmosító, butító szűrői kreáltak belőlük.
A negyedik és legfontosabb lépés: ülj le és csendben figyeld, hogy hogyan működik az értelmed. Ott van a gondolatok, érzések és reakciók állandó folyama. Tekintsd az egészet hosszú időközökben, úgy mintha egy folyót vagy mozifilmet néznél. Hamarosan észlelni fogod, hogy ez sokkal inkább leköt, mint bármelyik folyó vagy film. Sokkal inkább életadó és felszabadító. És állíthatnánk-e rólad, hogy élsz, ha még a saját gondolataidnak és reakcióidnak sem vagy tudatában? Azt mondják, hogy a nem tudatos életet nem érdemes leélni. Azt még életnek sem lehet nevezni; az mechanikus, robotlét, alvás, tudattalanság, halál, és mégis sokan ezt nevezik az emberi életnek! Nézz tehát, figyelj, kérdezz, kutass, és az értelmed életre kel, lerázza hájrétegeit, éles, éber és aktív lesz. Börtönfalaid leomlanak, kő kövön nem marad a Templomból; te pedig áldott leszel a dolgok torzításmentes látásától, a Valóság közvetlen megtapasztalásától.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
