„Ha kezed bűnre csábit, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a pokolba jutnod … Ha szemed csábít bűnre, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a pokolba kerülnöd.”
Márk, 9,43kk
Ha a vakokkal foglalkozol, meglepődve tapasztalod, hogy olyan dolgokat ismernek, amiről neked fogalmad sincs. Tapintó, halló, ízlelő és szagló szervük annyira érzékeny, hogy hozzájuk képest mi legfeljebb gyeptéglák lehetünk. Sajnáljuk azokat, akik elveszítették látásukat, de csak nagyon ritkán gondolunk arra a gazdagodásra, amit többi szervüktől kaptak. Kár, hogy ezért a gazdagságért látásuk elvesztése az ára, mert az is teljesen elképzelhető, hogy a szemünk elvesztése nélkül is lehetünk annyira élők és világhoz kapcsolódók, mint a vakok. Ám az lehetetlen, s teljesen elképzelhetetlen, hogy a szeretet világára ébredjünk anélkül, hogy le ne vágjuk és ki ne vájjuk pszichológiai lényünk azon részeit, amelyeket Ragaszkodásoknak nevezünk.
Ha nem vagy hajlandó ez utóbbit megtenni, elmulasztod azt a lehetőséget, hogy megtapasztald a szeretet élményét, azt az egyedüli dolgot, amely az emberi lét értelmét adja. Mert a szeretet a tartós öröm, a béke és a szabadság kulcsa. Csak egyetlen dolog állhatja utadat a szeretethez vezető úton. a Ragaszkodás. Ezt a kéjvágyó szem hozza létre, amely sóvárgást kelt szívedben, a markoló kéz, amely megfogja, birtokolja, és el nem engedi azt ami amúgy is a tiéd. Ezt a szemet kell kivájni és ezt a kezet le kell vágni ahhoz, hogy megszülethessék a szeretet. A kéz helyén lévő csonkokkal már semmit sem lehet megragadni. S azokkal az üres szemgödrökkel pedig hirtelen olyan valóságokra leszel érzékeny, melyeknek létezését még csak nem is sejtetted.
Most már végre tudsz szeretni, mert eddig csak egy bizonyos jószívűség és jóindulat volt benned, együttérzés és törődés mások iránt, amelyet összetévesztettél a szeretettel, de aminek csak annyi köze volt az igazi szeretethez, mint a pislákoló gyertyalángnak a nap fényéhez.
Mi is a szeretet? Érzékenység a valóság minden részletére magadban és magadon kívül, azzal a válasszal együtt, amely szíved teljes valóságából születik erre a valóságra. Néha magadhoz öleled ezt a valóságot, máskor megtámadod, esetenként tudomást sem veszel róla, máskor pedig minden idegszáladdal figyelsz rá, de válaszod minden egyes esetben érzékenységedből születik majd, és nem az igényből.
És mi a ragaszkodás? Egy igény, kötődés, amely tompítja érzékenységedet, kábítószer, amely elhomályosítja észlelésed. Ezért van aztán, hogy mindaddig, amíg egy icipici ragaszkodásod is van, addig a szeretet nem születhet meg benned. Mert a szeretet érzékenység, és az az érzékenység, amely akár a legkisebb mértékben is károsodott, már elpusztult érzékenység. Hasonlóan működik ez ahhoz a radarhálózathoz, melynek ha egyetlen lényeges eleme rosszul működik, akkor az egész észlelést meghamisítja, és akkor erre az észlelésre adott válasz is rossz lesz.
Hibás szeretet, hiányos szeretet, vagy részleges szeretet nincs. A szeretet is olyan, mint az érzékenység, vagy meg van teljes egészében, vagy egyáltalán nincs. Vagy egészében birtokolod, vagy egyáltalán nem. Ezért tehát csak a ragaszkodások teljes eltűnése után léphet be valaki a lelki szabadságnak abba a határtalan birodalmába, amelyet szeretetnek hívnak. Akkor az ember már szabad lesz a látásra és a megfelelő válaszra. De ezt a szabadságot nem szabad összekeverni azoknak a közömbösségével, akik még nem mentek keresztül a ragaszkodási szakaszon. Hogy tudnád levágni azt a kezedet, illetve kivájni a szemed, ami még meg sincs. Az a közömbösség, amit oly sok ember összekever a szeretettel, és csak azért, mert senkihez sem kötődnek, azt hiszik, hogy mindenkit szeretnek, nem azonos az érzékenységgel; ez a szív megkeményedése, amely elutasítottságból, kiábrándultságból, vagy a lemondás gyakorlatából származik.
Ha valaki el akar érni a szeretet földjére, akkor neki kell vágnia a ragaszkodások viharos tengerének. Emberek, akik sosem bontottak vitorlát, meggyőzték magukat, hogy már meg is érkeztek. Hogy a kard megtehesse munkáját, és hogy a szeretet világa megérkezzen valakinek a tudatába, ahhoz egészségesnek és tisztán látónak kell lennie. S ne feledd azt se, hogy ezt csak erőszakkal lehet elérni. Csak az erőszakosak jutnak be az országba.
Miért erőszakkal? Mert az élet magára hagyva sosem termelné ki a szeretetet, csak vonzódáshoz vezetne téged, a vonzódástól a gyönyörhöz, attól pedig ragaszkodáshoz, kielégüléshez, ami végül is elcsigázottságba és unalomba torkollik. Akkor jön egy „fensík”, azután pedig kezdődik elölről a kör: vonzódás, gyönyör, ragaszkodás, beteljesülés, kielégülés, és unalom. S mindez keveredik az aggodalmakkal, féltékenységekkel, birtoklási vággyal, szomorúsággal, és a fájdalommal, ami „hullám- vasúttá” teszi a kört.
Ha már jó néhányszor végigmentél a körön, eljön az a pillanat, amikor eleged lesz, s meg akarnád állítani a folyamatot. S ha elég szerencsés vagy, hogy nem rohansz bele valakibe vagy valamibe, ami újból megragadná képzeleted, akkor legalább egy kis időre békéd lesz. Az élet ennél többet nem adhat; de ha ezt az állapotot – tévesen – azonosítod a szabadsággal, akkor úgy halsz meg, hogy sosem tudtad meg, hogy mit jelent igazán szabadnak lenni és szeretni.
Ha ki akarsz törni e körből, s el akarsz jutni a szeretet világába, akkor addig kell küzdened, amíg a ragaszkodás él és friss, s nem amikor már kinőtted. És nem a lemondás kardjával kell küzdened. mert az a fajta csonkítás csak megkeményít, hanem a tudatosság kardjával.
Minek kell tudatában lenned? Három dolognak. Először is, látnod kell azt a szenvedést, amit ez a kábítószer okoz neked: a hullámhegyeket és hullámvölgyeket, az izgalmakat, az aggodalmakat és a csalódásokat, és azt az unalmat, amihez mindez elkerülhetetlenül vezet. Másodszor, látnod kell. hogy mitől foszt meg ez a kábítószer: attól, hogy szabad légy a szeretetre, és hogy örülj minden percnek és mindennek az életben. Harmadszor pedig meg kell értened, hogy függőséged és programozottságod által hogyan ruháztad fel ragaszkodásod tárgyát azzal a szépséggel és értékkel, ami pedig egyszerűen nincs meg benne: amibe te annyira belehabarodtál, az valójában a fejedben van és nem a szeretett személyben vagy tárgyban. Lásd meg ezt, és a tudatosság kardja szétvágja a varázslatot.
Így tartják, hogy csak akkor tudsz igazán szeretni másokat, ha megtapasztaltad, hogy téged is mélységesen szeretnek. Ez nem igaz. A szerelmes ember valóban magához öleli a világot, de ezt nem szeretetből teszi, hanem mert eufóriás állapotban van. Az ilyen ember a világot rózsaszínű ködön keresztül látja, ami abban a pillanatban szertefoszlik, mihelyst az eufória elmúlik. így nevezett szeretete nem a valóság tiszta észleléséből származik, hanem abból a meggyőződéséből, legyen az valós vagy hamis, hogy valaki szereti – s ez a meggyőződés veszélyesen törékeny, mert arra a megbízhatatlan, változó emberre van alapozva, akiről azt hiszi, hogy őt szereti. Ez az ember pedig bármelyik pillanatban meghúzhatja a kart, s kikapcsolhatja az eufóriát. Nem csoda hát, hogy azokat, akik ezen az ösvényen járnak, sosem hagyja el a bizonytalanság. (Ha te amiatt a szeretet miatt öleled magadhoz a világot, amit valaki más érez irántad, akkor nem a valóság észlelésétől lángolsz, hanem attól a szeretettől, amit valaki mástól kaptál; akkor valaki más kezeli a kapcsolót, s ha azt lekapcsolja, oda a lángolásod.)
Miközben a tudatosság kardját használod, hogy a ragaszkodásoktól megszabadulva eljuss a szeretetre, valamit szem előtt kell tartanod: Ne légy kemény és türelmetlen, és ne gyűlöld önmagad. Hogyan is nőhetne ki a szeretet az ilyen beállítottságból? Inkább válaszd példaképül azt az együttérzést és tárgyilagosságot, amivel a sebész kezeli a kését. S akkor abban a csodálatos állapotban találod magad, hogy továbbra is szeretni fogod ragaszkodásod tárgyát, mi több, még jobban örülsz majd neki, de egyúttal mindennek és mindenk: másnak is legalább annyira örülni fogsz.
Ezzel tesztelheted, hogy valóban szeretsz-e: ahelyett, hogy közömbös lennél, most mindennek és mindenki másnak legalább annyira örülsz, mint amennyire korábban ragaszkodásod tárgyának örültél. A különbség csak az, hogy most nincs izgalom, következésképp szenvedés sincs és bizonytalanság sem. Valójában azt is mondhatnánk, hogy mindennek örülsz és semminek sem örülsz. Mert felfedezted, hogy minden egyes dologgal és személlyel kapcsolatban, aminek és akinek igazán örülsz, az olyan valami, ami benned van. A zenekar benned van, és bárhová is mégy, magaddal viszed. A külvilágban lévő tárgyak és emberek egyszerűen csak azt határozzák meg, hogy milyen melódiát játsszon a zenekar. S ha figyelmedet senki és semmi sem köti le, akkor a zenekar a saját zenéjét fogja játszani; nem kell neki külső indíték. Most már a szívedben hordod a boldogságot, amit kívülről senki sem tud belehelyezni, és senki sem tud onnan kivenni.
De van a szeretetnek még egy másik próbája is. Nem tudod, hogy miért vagy mitől vagy boldog. Tartós-e ez a boldogság? Nincs rá garancia. Mert bár a szeretet nem lehet részleges, időszakos lehet. Jön és megy, attól függően, hogy az értelmed ébren van-e és tudatos-e, vagy pedig ismét elaludt. De annyi bizonyos, ha egyszer megérezted akár csak egy pillanat erejéig is annak a dolognak az ízét, amit szeretetnek nevezünk, semmi sem lesz túl drága, semmilyen áldozat sem lesz túl nagy, még a szemed elvesztése, vagy a karod levágása sem, ha cserébe megkapod a világ egyetlen kincsét, ami miatt érdemes élned.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
