Tudatos beszélgetések (coaching)

A közhiedelemmel szemben a coaching, ami alapjában véve egy beszélgetés, a saját magadra szánt idő. Nem akármilyen idő: tudatosan eltöltött idő. Ez az, amit ma csak nagyon kevesen adnak meg maguknak, miközben minden(ki) másnak odaadják azt.

A legtöbb ember le és fel rohangál (gondolatban is), s mivel nem szán időt magára, hibát hibára halmoz. S még csak nem is tudatosítja. Mi lehet tehát fontosabb, hogy a hétköznapi forgatagban, de a fontos mérföldkövek előtt is helyet adj a legmélyebb bölcsességednek?

Az alábbiakban bemutatjuk ennek a beszélgetésnek a FELEMEL modeljét, amely a hosszú évek tapasztalata során fejlődött ki és amellyel minden ülésen és a hosszabb folyamatokban is dolgozom. Ha nem is akarsz ebben részt venni, saját magad számára is nagyon javasolt.

Készen vagy megállni és körülnézni? A legtöbb ember képtelen erre. Ezért annyira nehéz nagyon sokak számára a bennük rejtőző bölcsességgel kapcsolatba kerülni és maradni. Ehelyett inkább választják a rohanást, a menekülést, a kapkodást, a szórakozást stb.

A felismerés nem azért fontos, hogy észrevedd a hiányosságokat, a hibákat stb. Azért fontos, hogy kapcsolatba kerülj azzal, ami vagy és azzal, ami körülvesz. Itt jön létre a kapcsolat a felszíni és mélyebb lényeddel, amelyen keresztül jobban kapcsolódsz a környezethez is.

Jézus soha nem azt mondta, hogy „Gondolkodjatok!”, hanem azt mondta, hogy „Figyeljétek!”, „Nézzétek!”, utalva arra, hogy az igazi bejárat egy tudatos és teljes élethez az, hogy merünk figyelni magunkra és a környezetünkre.

Az Élet sok mindent hoz az életünkbe, az emberek túlnyomó többsége pedig nagyon sokszor elégedetlen azzal, amit lát, amit megél. Nagyon sokan függővé válnak az elégedetlenség állapotától olyannyira, hogy helyzettől függetlenül már csak a negativumokra tudnak figyelni.

Ennek az a veszélye, hogy az el nem fogadás, az elégedetlenség stresszes érzelmeket generál és tart fent bennünk, és egy ilyen állapotban nem lehet jó döntéseket hozni, függetlenül arról, hogy változásról vagy egyéb beavatkozásról van szó.

Az elfogadás nem jelenti azt, hogy egyetértek azzal, ami történik, azt jelenti, hogy elfogadom, hogy most ez van. Amikor megszűnik az ellenkezés és megjelenik az elfogadás, akkor tud megjelenni az a kreativitás, ami a releváns, a könnyed, és észrevétlen változást megszüli.

Amikor a stressz hatása alatt vagyunk vagy nem jelennek meg a lehetőségek vagy többnyire hibás lehetőségek tárulnak fel. Az elfogadással tud megjelenni az a kreatív állapot, ahol az igazi lehetőségek feltárulnak. Ilyenkor leszünk nyitottak a bölcsességgel szemben.

A stresszes állapotunkat tükrözi, amikor csak egy lehetőséget látunk. Ilyenkor robotok vagyunk. Amikor csak két lehetőséget látunk, akkor kétségbeesettek vagyunk. Ez is stresszalapú és tovább stresszel. Amikor legalább három lehetőségünk van, akkor vagyunk kreatívak.

A lehetőségek összegyűjtése nem csak egy izgalmas folyamat, hanem egy nagyon tanulságos is. Hisz nem csak a jó döntés ágyát vessük meg azzal, hogy sok lehetőség közül választhatunk, hanem rengeteget is tanulhatunk felfedezéssel, játékkal, és újabb felismerésekkel.

Ha kellően sok lehetőségünk van (de nem túl sok), akkor megkezdhetjük a legjobb lehetőség kiválasztása. Bármennyire is egyszerűnek tűnik, ez nagyon sok esetben fájdalmas és hosszú ideig tartó folyamat tud lenni. Ezért van az, hogy nagyon sokan nem hoznak könnyen döntéseket.

De nem elég kiválasztani a legjobb lehetőséget, el kell köteleznünk mellette magunkat. Amíg „csak úgy gondoljuk”, hogy az a legjobb megoldás, út, vagy bármi, addig nem váhatunk el igazi eredményeket. Az elhatározás arról szól, hogy elhatárolódok minden egyébtől és arra figyelek

Az elhatározás fázisa olyan lépéseket foglal magába, mint a vízió/küldetés/célok megfogalmazása, akcióterv készítése, kockázatok elemzése és kezelése stb. Ezzel készítjük elő magunkat arra, hogy teljes lényünkkel meg tudjuk élni a kiválasztott utat.

Az első négy lépésben azon dolgoztunk, hogy ebben az ötödik lépésben megéljük úgy a dolgokat, ahogy azt a régi mondás mondja: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát.” Azt feltételezhetjük, hogy itt „lazíthatunk”, de nem így van.

Ebben a szakaszban próbáljuk ki gyakorlatban mindazt, amit elhatároztunk, és itt jelennek meg az első akadályok is. Ezért itt fokozottabb éberségre van szükségünk, hogy a legjobb tanulságokat vonjuk le a megfigyelésekkel, a visszajelzésekkel, további kérdésekkel stb.

Tehát egy nagyon tanulságos szakasz, ahol eldönthetjük, hogy mi az, amit megtartunk, és mi az, amit nem, legyen szó viselkedésekről, attitűdökről, szemléletről stb. Ugyanakkor itt tudunk örülni az első eredményeknek, itt már megjelenhet az öröm, az elismerés.

Két fontos „gesztusnak” jött el az ideje. Mivel az élet folyamatosan áramlik, őrültség lenne az élet bármelyik területén arra törekedni, hogy kézzel-körömmel megállítsuk azt.

Az elengedés abból adódik, hogy elfogadjuk mindennek a mulandóságát és így annak a szükségtelenségét, hogy bármihez is ragaszkodjunk. A ragaszkodás megszüntetésével felszabadítjuk magunkat és helyet adunk az újnak, az életnek, a fejlődésnek.

Az elismerés lényege az, hogy méltatom mindazt, ami volt és ami van. Erre azért van szükség, hogy semmilyen eredményt ne vegyek egyértelműnek. Semmi sem veszélyesebb a fejlődés szempontjából, mint annak egyértelműsége mindannak, ami van.

A változás nem könnyű, de maga az egyensúlyban maradás sem. Egyedül egyikre sem vagyunk képesek. Azt is mondhatnánk, hogy az akaratnál mindig erősebb a környezet, amely lehet ránk pozitív, de lehet negatív hatással is.

A lelkitámasz biztosítása a mi saját felelősségünk. A jó hír ezzel kapcsolatosan az, hogy mindannyian meg tudjuk választani azt a környezetet, amely tud minket támogatni abban, hogy az igyekezeteink ne elvesszenek, hanem célba érjenek.

A legerősebb lelkitámasz az, akit Teremtőnek, a Fennvalónak, Istennek nevezünk. De mivel nem mind tudunk kapcsolatba kerülni vele, megtaláljuk a környezetben azokat az embertársainkat, akik velünk maradnak jóban, rosszban. Rájuk számíthatunk.