Decartes azt hangsúlyozta, hogy „gondolkodom, tehát vagyok” (latinul – cogito ergo sum). Ezt ma úgy tudnánk átalakítani, hogy „gondolkodom, tehát érzek„. A gondolatok – érzelmek körkörös forgásában élünk, de az emberek többsége nincs tudatában ennek a folyamatnak, vagyis fel sem ismeri az érzelmeit. S ha fel is ismeri, nem tudja kifejezni.
Ahhoz, hogy ki tudjuk fejezni az érzelmeinket, a következőkre van szükségünk:
- Hozzáférés – képes vagyok felismerni, hogy érzek valamit és fel tudom becsülni annak intenzitását,
- Megfelelő kommunikációs készségek – tudok beszélni ezekről az érzelmekről,
- Önbizalom – felismerem azt a jogom, hogy lehetnek érzelmeim és ezekről beszélhetek,
- Környezet – ahol biztonságban beszélhetek az érzelmeimről,
- Megfelelő partner – valaki, aki meg akar hallgatni.
Nyilván, ha részünkről megszületik a kifejezés szándéka, akkor a környezetünkben meg kell történjen azoknak a felfogása. A zeneszerzők az érzelmeket akarják kifejezni a hangok segítségével, a képzőművészek a színek segítségével, de nem mindenkinek ugyanaz a reakciója ugyanarra a zenére, képzőművészeti alkotásra, mert mindenki aktívan és szubjektíven építi fel a valóságát. Teszi ezt annak függvényében, hogy mit tart magáról.
Kultúránk meghatározó szerepet játszik abban, hogyan fogjuk fel az érzelmeinket. Paul Ekman és Wallace Friesen szerint kultúránk határozza meg az érzelmeink kifejezési szabályait, az ezzel kapcsolatos kulturális normákat, pl. azt, hogy a férfiak nem sírnak.
Az érzelmek kifejezésével a legnagyobb veszély az, hogy amikor nem tudjuk kifejezni, akkor azt érezzük, hogy el kell nyomjuk. Ez pedig azzal jár, hogy nő a nyugtalanság, romlik a memória és a kapcsolatok rendszere. A hosszú távon történő elnyomást a depresszióval, az alzheimer kórral és más betegségekkel hozzák kapcsolatba.
Éppen ezért teremtsd meg az érzelmek kifejezéséhez szükséges feltételeket és kerüld el az érzelmek elnyomásával járó negatív következményeket!