A kimondatlan vagy kimondott hiedelem a fejlesztő és segítő szakemberekkel szemben az, hogy ők könnyen beszélnek arról, hogy hogyan kéne élni vagy tenni a dolgokat, mert halvány gőzük sincs a valóságról. Meg okoskodni amúgy is mindenki tud. Nem tudom megmondani, hogy az elmúlt 20 évben hányszor láttam ezt arcokon, hányszor lett nyilvánosan vagy személyesen felróvva nekem. Az elején még zavart, aztán fel kellett ismerjem, hogy az efféle vagy hasonló meggyőződések teljesen rendjén vannak.
A következő kérdés, amit már kevésbé mondottak/mondanaki ki legalábbis velem szemben az, hogy te mit tudsz bizonyítani? Teljesen természetes, hogy egy előadáson, képzésen – főleg a férfi vagy férfias női résztvevők között – megkezdődik a méregetés. Mindent mérnek, ezerrel zajlik a hasonlítgatás, s amennyiben valamiben nem tudsz többet mutatni, mint ami nekik van, azon nyomban már „nem vagy hiteles„. És ez is rendjén van…
A harmadik kérdés, ami még nagyon sokakban feltevődik az, hogy mit tudsz te rólam? „Ha tudnád, hogy milyen helyzetben vagyok, akkor nem okoskodnál itt.” Ezzel pedig meg is jelenik az a következtetés, hogy „te nem tudsz rajtam segíteni”. Mindenek közül ez a legnagyobb igazság.
De akkor minek „pofázok” én? Miért örülök mindig, ha beszélhetek/írhatok emberekhez azokról a témákról, amelyeknek köszönhetően javulhat az életük és teljesítményük a munka területén? Nagyon sokszor hangsúlyozom és itt újra felidézem a küldetésemet: Feladatom az embereket emlékeztetni arra, hogy milyen csodálatosak és arra, hogy egyensúlyra lettek teremtve, nem pedig hajtásra, stresszre, görcsre, erőlködésre, manipulálásra, félelemre, szorongásra stb.
S akkor röviden válaszolok a fenti megjegyzésekre, kérdésekre is:
- Annak ellenére, hogy nem jövök sikeresebbnél sikeresebb sztorikkal, attól még nekem is megvannak a megéléséeim. De azok a múlté. Azok ma már nem számítanak. Nekem a kérdés az, hogy most mi vagyok? Ennek ellenére azért tartom rendjén az első megjegyzést, mert mindenki azt tudja a másikban látni, amit magában lát és csak a hasonló energiájú emberek tudnak egymásra hangolódni.
- Én azt tartom, amit Antoine Saint-Exupery is tart: „Ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan.” Nem a bizonyítás kényszere alatt akarok beszélni az emberekhez, hanem a szabadság, a belső béke és az elengedés erejével. Ha valakit sikerül megszólítan, rendjén van, amennyiben nem, az is rendjén van.
- Csak annyit tudhatok az ügyfeleimről, amennyit megtudni engednek. Előadásokon ez kevésbé lehetséges, a tudatosító beszélgetések (coaching) alatt mélyebben megismerhetem őket. De a kérdés nem az, hogy én tudok-e róluk, hanem az, hogy ők tudnak-e magukról? Tudomásul akarják-e venni magukat? Vagy csak arra használják a fenti kifejezést, hogy megőrizhessék az áldozat szerepüket, ahol mindenki más hibás csak ők nem? Amikor kilépnek az áldozati szerepükből, akkor látni fogják, hogy az egyetlen, aki segíteni tud rajtuk, az nem más, mint saját maguk. De ehhez abba kell haggyák a mutogatást.
A tanulás mindig a tanító és a tanuló interakciójából jön létre. A kérdés az, hogy te kit választasz tanítódnak? De erről majd a következő bejegyzésben…