„Senki, aki kezét az ekeszamára téve hátratekint,
Lukács 9,62
nem alkalmas Isten országára.”
isten országa a szeretet. Mit jelent szeretni? Azt jelenti, hogy érzékenyek vagyunk az életre, a dolgokra, személyekre, együtt érzünk mindennel és mindenkivel, és ebből senkit és semmit nem zárunk ki. Mert a kizárás csak úgy történhet meg, ha megkeményítjük magunkat, ha bezárkózunk. S abban a pillanatban, hogy megkeményedünk, érzékenységünk elhal. Nem lesz nehéz életedben példákat találni az effajta érzékenységre. Megálltál-e valaha is, hogy elgördíts egy követ vagy hogy elmozdíts egy szöget az útból, hogy másoknak nehogy baja essék? Nem számít, hogy sosem fogod megtudni, kinek segítettél ezzel a gesztussal, s nem kapsz érte semmilyen jutalmat, még elismerést sem. Jóságból és előzékenységből tetted. Vagy éreztél-e fájdalmat a világ másik részén történő öncélú pusztítás miatt, például egy erdő kivágása miatt, amit te sosem látsz, és amiből úgysem lett volna semmi hasznod sem? Vagy megálltál-e, csupán a benned lévő jószívűségből, hogy egy idegennek segíts eligazodni, bár nem ismerted, és tudtad, hogy sosem fogtok többé találkozni? Ezekben és még annyi más esetben is, életedben felszínre tört a szeretet jelezvén, hogy ott volt eddig is, csak arra várt, hogy felbukkanhasson.
Hogy tudod elérni ezt a fajta szeretetet? Sehogy, hisz már ott van benned. Csak annyit kell tenned, hogy elhárítod azokat az akadályokat, amelyeket érzékenységed útjába helyeztél. Ekkor feltör a szeretet.
Az érzékenységnek két akadálya van; a hiedelem és a ragaszkodás. Hiedelmed, feltevésed akkor lesz, ha kialakítasz egy következtetést valakiről, valamiről, vagy egy szituációról. Ekkor megkeményedsz, s elveszíted érzékenységedet. Előítélettel vagy, s ennek az előítéletnek a szemszögéből fogod látni azt az embert. Más szóval, soha többé nem látod már ezt az embert. S hogyan is lehetnél érzékeny valaki iránt, akit nem látsz? Vizsgáld csak meg egy vagy két ismerősödet, és szedd össze mindazt a pozitív vagy negatív következtést, amire velük kapcsolatban jutottál, s amik alapján viszonyulsz hozzájuk. Abban a pillanatban, hogy valakiről azt állítod, hogy bölcs vagy durva, védekező, szeretetteljes vagy akármi, már meg is keményítetted érzékenységedet, előítélettel vagy vele szemben, s már nem tudod pillanatról pillanatra érzékelni őt. Valahogy úgy, mint az a pilóta, aki mai repülését az egy héttel ezelőtti időjárás-jelentésre alapozza. Nézd meg alaposan ezeket a hiedelmeket, mert már a puszta ráébredés, hogy ezek csupán feltevések, következtetések, előítéletek és nem a valóság reflexiói, arra késztetnek, hogy elhagyd őket.
Ragaszkodás – hogyan alakul ki a ragaszkodás? Először is kapcsolatba kerülsz valamivel, ami gyönyörűséggel tölt el: egy autó, egy vonzóan reklámozott használati eszköz, egy dicsérő szó, valakinek a társasága. Aztán jön a vágy, hogy megtarthasd ezt, hogy ismét megtapasztalhasd ezt a kielégítő érzést, amit ez a tárgy vagy személy előidézett benned. Végül pedig jön a meggyőződés, hogy e nélkül a tárgy vagy személy nélkül már nem is lehetsz boldog, mert azonosítottad ezt a gyönyört e boldogsággal. így már teljes a ragaszkodásod; s vele együtt az, hogy elkerülhetetlenül kizárj más dolgokat; érzéketlenség minden iránt, ami nem része a ragaszkodásodnak. Minden alkalommal, amikor el kell hagynod ragaszkodásod tárgyát, otthagyod a szívedet, és ezért szívtelen leszel a következő helyen, ahová tartasz. Az élet szimfóniája tovább halad, de te állandóan visszatekintgetsz, a melódia néhány taktusához ragaszkodsz, miközben füled süketté teszed a zene többi ütemére, s ennek következtében disszonanciát és konfliktust teremtesz az élet ajánlata és ragaszkodásod tárgyai között. Ekkor jön a feszültség és az aggodalom, vagyis a szeretet és a szeretettel járó örömteli szabadság halála. Mert a szeretetet és szabadságot csak akkor találjuk meg, ha minden egyes hangot élvezünk, ahogy az keletkezik, s aztán elengedjük, hogy teljesen érzékenyek és figyelmesek legyünk a következő hangokra.
Hogyan hagyhatjuk el ragaszkodásainkat? Az emberek megpróbálnak lemondani róluk, feladni őket. De ha feladjuk a zene néhány ütemét, ha elzárjuk a tudatunkat előlük, az ugyanazt az erőszakot, konfliktust és érzéketlenséget eredményezi, mint maga a ragaszkodás. Ismét megkeményíetted magad. A titok az, hogy ne mondj le semmiről, ne kötődj semmihez, őrülj mindennek, és engedj el mindent, engedj mindent folyni. Hogyan? A ragaszkodás rothadtságának, romlott természetének sok-sok órás megfigyelésével. Általában az izgalomra, a felvillanó gyönyörre figyelsz, amit a ragaszkodás adott. De szemléld a nyugtalanságot, a fájdalmat, a rabságot, s egyúttal szemléld az örömet, a békét és a szabadságot is, amit nyersz, ha elhagysz egy ragaszkodást. Akkor aztán majd nem tekingetsz hátra, hanem hagyod, hogy a jelen zenéje bűvöljön el.
Végezetül pedig tekints arra a társadalomra, amiben élünk – velejéig romlott, fertőzött mindenbe ragaszkodással. Mert aki ragaszkodik a hatalomhoz, pénzhez, vagyonhoz, hírnévhez és sikerhez, aki ügy keresi ezeket, mintha tőlük függne a boldogsága, azokat a társadalom értékes, termékeny és keményen dolgozó tagjainak fogják tartani. Más szóval, ha becsvágytól űzve kergetik ezeket a dolgokat, s következésképp elpusztítják életűk szimfóniáját, önmagukkal és másokkal szemben is keménnyé, hideggé és érzéketlenné válnak, akkor a társadalom megbízható polgároknak fogja tartani őket, rokonaik és barátaik pedig büszkék lesznek a státuszra, amelyet elérnek. Hány olyan úgynevezett tiszteletreméltó embert ismersz, akik meg tudták őrizni a szeretetnek azt a gyengéd érzékenységét, amit csak a ragaszkodásoktól való mentesség kínálhat? Ha elég sokáig elmélkedsz ezen, olyan mély utálatot fog majd el, hogy minden ragaszkodásodat úgy elhajítod, ahogy csak egy rád mászó kígyót dobnál el. Fellázadsz majd és kitörsz ebből a ragaszkodásokra és nyereséghajhászásra, aggodalomra és kapzsiságra, a szerencsétlenség keménységére és érzéketlenségére épült rothadó kultúrából.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)