„Bizony mondom nektek: Ha meg nem változtok,
Máté 18,3
és olyanok nem lesztek, mint a gyermek,
nem mentek be a mennyek országába.”
Az első dolog, ami leköti figyelmünket, ha egy gyermek szemébe nézünk, az ártatlanság: a csodálatos képtelenség a hazugságra, álarc viselésére és hogy másnak mutassa magát, mint ami. Ebben az értelemben a gyermek pontosan ugyanolyan, mint minden más a Természetben. A kutya az kutya, a rózsa rózsa, a csillag pedig csillag; minden egyszerűen az, ami. Csak a felnőtt ember képes arra, hogy másnak mutassa magát, mint ami. A felnőttek gyakran azért büntetik a gyereket, mert igazat mond, mert őszintén megmondja, amit gondol és érez. A gyermek megtanul színlelni, s vége ártatlanságának. Hamarosan csatlakozik ő is ahhoz a tömérdek emberhez, akik kétségbeesetten mondják, hogy már azt sem tudják, hogy kik is ők. Valójában már oly régóta rejtegetik mások elől önmaguk igazi énjét, hogy végül ők maguk sem találják. Mennyit őriztél meg gyermekkorod ártatlanságából, van-e még valaki, akinek a jelenlétében egyszerűen és teljesen önmagad mersz lenni, olyan meztelenül őszinte és ártatlan mint egy gyermek?
A gyermekkori ártatlanság elvesztésének van egy még rafináltabb változata: amikor a gyermeket megfertőzi az a vágy, hogy valaki legyen. Nézd csak az emberek sokaságát, akik teljes erőfeszítéssel azért küzdenek, hogy valakik legyenek, s nem azok, aminek a Természet szánta őket – zenészek, szakácsok, szerelők, asztalosok, kertészek, feltalálók. Valakik akarnak lenni: sikeresek, híresek, hatalmasok; valamivé válni, ami nem csendes beteljesülést hoz, hanem öndicsőítést. Olyan embereket látsz, akik elvesztették ártatlanságukat, mert nem önmaguk akartak lenni, hanem önmagukat akarták előtérbe helyezni, hogy dicsekedhessenek, még ha csak saját maguknak is. Vizsgáld meg napjaidat! Van-e egyetlen gondolatod, szavad vagy cselekedeted, amely nincs beszennyezve azzal a vággyal, hogy valaki legyél: legyen az lelkiségi siker, vagy hogy olyan szent legyél, akinek szentségéről csak te magad tudsz? A gyermek, az ártatlan állathoz hasonlóan, megadja magát természetének, hogy egyszerűen az legyen és azzá váljon, ami. A felnőttek, akik megőrizték ártatlanságukat, a gyermekhez hasonlóan szintén megadják magukat a Természet és a Sors indítatásainak, anélkül, hogy valakik akarnának lenni, vagy hogy másokra nagy hatást akarnának gyakorolni; de ellentétben a gyermekkel, ők nem az ösztöneikre hagyatkoznak, hanem a folytonos tudatosságra a bennük és körülöttük lévő dolgokról. Ez a tudatosság megvédi őket a gonoszságtól, és létrehozza azt a növekedést, amely Természettől fogva bennünk volt, és nem azt, amit becsvágytól fűtött énük tervezett.
Egy másik módja, ahogy a felnőttek tönkreteszik a gyermekek ártatlanságát, hogy arra tanítják, utánozzon másokat. Abban a pillanatban, a gyermeket másolattá teszed, kioltod belőle annak az eredetiségnek a szikráját, amellyel a világra jött. Abban a pillanatban, hogy elkezdesz valakit utánozni, bármilyen nagyszerű vagy szent :s az, prostituálttá teszed magad. Gondolj szomorúan az egyediségnek arra az isteni szikrájára, amely benned van, jól eltemetve a többrétegű félelerr alatt! Mert attól félsz, hogy kinevetnek vagy elutasítanak, ha van annyi bátorságod, hogy önmagad légy, ha nem alkalmazkodsz mechanikusan a többiekhez öltözködésedben, cselekedeteidben és gondolkodásodban. Lásd meg, hogy alkalmazkodsz nemcsak tetteidben és gondolataidban, hanem még reakcióidban, érzelmeidben, beállítottságodban, sőt még értékeidben is. Nincs bátorságod arra, hogy kitörj ebből a prostitúcióból, s hogy visszatérj eredeti ártatlanságodhoz. Ezt az árat. azért fizeted, hogy a társadalom vagy a hivatalod elfogadjon. Belépvén hát a hamisak és irányítottak világába száműzött leszel a gyermekkori ártatlanság birodalmából.
Az ártatlanság szétzúzásának az utolsó ravasz módja az, amikor másokkal versenyzel, illetve másokhoz hasonlítod magad. Ha így teszel, akkor egyszerűségedet felcseréled arra a becsvágyra, hogy legalább olyan jó, de inkább még jobb szeretnél lenni, mint valaki más. Gondold csak meg! Hogy a gyermek képes megőrizni ártatlanságát és a teremtés többi tagjához hasonlóan tökéletes mennyei boldogságban él, annak az az oka, hogy még nem szippantotta be a világ – a sötétség birodalma, ahol a felnőttek élnek, akik nem is élnek, hisz idejüket azzal töltik, hogy csodálatért és elismertségért udvarolnak. Ahelyett, hogy derűsen azok lennének, akik, inkább idegesen másokhoz hasonlítgatják magukat, versenyeznek, a sikernek és hímévnek nevezett üres dolgokért harcolnak még akkor is, ha azokat csak szomszédjaik legyőzése, megalázása és elpusztítása árán érhetik el. Ha engeded, hogy válóban érezd ennek a földi pokolnak a fájdalmait, azt az ürességet, amit ez magával hoz, akkor valószínűleg egy forradalmat is megtapasztalsz önmagadban, egy oly erös utálatot, ami széttöri a függőségnek és a csalárdságnak lelked köré kovácsolt láncait. Ekképpen megszabadulván beléphetsz majd az ártatlanság birodalmába, ahol a gyermekek és a misztikusok élnek.
(Anthony de Mello – A szeretet útja)
